Ma olyan sok minden összejött, hogy szívem legmélyéből száll fel az őszinte (s)óhaj, bár fel se keltem volna. Immerhin le kell szögezni, az igencsak relatív, hogy rossz napom volt. Ennyi erővel akár jó napom is lehetett volna. Elvégre reggel, mikor az iskolába igyekeztem volna, nem engem kapartak össze a sínekről a mentősök, nem engem szállítottak helikopterrel kórházba, továbbá nem is én ütöttem el ezt az ominózus öngyilkost, sőt, még csak nem is láttam belőle semmit. Az én interpretációmban azonban schlimm genug, hogy egyáltalán ez megtörtént. Nem amiatt, hogy 3 óra alatt értem be 30 perc helyett a suliba, a tény maga visel meg. A tanári karban groteszk módon egy vállrándítással továbbléptek a dolgon nach dem Motto: "ó, ez gyakran megesik, mert itt a közelben van egy elmegyógyintézet, és időről időre valaki a vonat elé veti magát". Allet klar. Mondjuk, ettől még nem lett nekem jobb. Se az öngyijelöltnek, se a vonatvezetőnek.
A suliban minden rendben zajlott le. Utána hazaértem, és konstatáltam, hogy a berlini hétvége szelesebb pillanataiban megfázott a buksim, és fáj. Anyu tanácsára kifeküdtem a napra, majd felkeltem, hogy szembesüljek még néhány órán keresztül vele, ez nem az én napom. De mivel tényleg nem az, most azonnal véget vetek neki. Ja, és szeretném még hozzátenni, hogy ha nem lesznek neurotikus álmaim, az Dóri, Gina és Marci érdeme lesz. :-) Én szurkolok nekik.
Ez után a bejegyzés után nem csoda, mi lesz a napi WG, ugye? Naná. Schlechtes Karma. http://www.youtube.com/watch?v=IGig7V9sFYs