Es geht weiter...

Hol is akadtam vajon el? Tegnap írtam, hogy írok ma. Persze, feltétlen írok, de hogy ez ma még kikerül-e az internetre, az jó kérdés, mert most momentán nincs netem. Ami valahol nem baj, valahol meg szomorú.

Azonban, amint megígértem, jöjjenek az első hét benyomásai, méghozzá kicsit mozaikszerűen, Ti meg majd szépen összerakjátok. (Mert ugye az olvasónak is dolgoznia kell az olvasott művön, ő teremti meg a saját értelmezését.)
Egyik reggel, khmm, délelőtt, mert reggelre nem nagyon kell bemennem, mentem ki az állomásra. Mit hallok egyszer csak? Nem, nem szirénát. Nem villamoscsengetést, nem, nem. Kakaskukorékolást. És ezt halálosan komolyan mondom. Ugyanolyan komolyan, ahogy azt is állítom, hogy ma délután, amikor tettem egy harmatgyenge kísérletet arra, hogy az Azubi-kártya igénylőhelyét a közelben megtaláljam, útban a hely felé egyszer csak trágyaszagot éreztem. Emberek, egy nagy falu kellős közepére kerültem. Egyébként szeretem. Mindenféle fent említett hang- és szageffektekkel együtt. Nagyon nagy itt a nyugalom, de ez nem baj, ezt az elmúlt 2-3 év után igazán simán megérdemeltem. Mindenesetre az eddigi aggódások, úgy tűnik, teljesen fölöslegesek. Tényleg. Nem én maradtam a kétmilliós nagyvárosban, ahol a tüntetők elfoglalják az egyetemet meg az utcákat, vagy mi. :-) (= Vigyázzatok Magatokra! :-) ) Ha meg velem történnék valami, akkor meg ne a rendőrséghez tessék fordulni, hanem egyből konkrétan Nicholas Angel járőrhöz a Vaskabátokból (Hot fuzz, tessék megnézni, ha kimaradt). Vagy valakihez, aki legalább olyan jó, mint ő.

Amúgy az elmúlt héten alapítottam magamnak újra bankszámlát. Valahogy itt kinn mindig könnyebben rászánom magam a banki ügyek intézésére. Csak a bankkártyám jönne már meg! Mert mit kezdek én csak simán a pin-kóddal?! Na, mindegy, arra még egy darabig várhatok. Ami azért nem jó, mert addig nem tudok utalgatni, pedig kellene. Akarok magamnak szkálypszámlát, hogy tudjam hívogatni a nagyszüleimet, már igényeltem is egyet, csak ki kellene fizetni, mert ha, mondjuk, holnap megjön a kártya, akkor is 3-7 nap, míg jóváírják a számlámon. Egyébként vajon miért tart ennyi ideig? Még szerencse, hogy a tavaszi szüneti repülőutat oda meg vissza (bocs, Marci :-D) meg lehetett csak simán számlaszámmal oldani.

Nem tudom, említettem-e, de szeretek itt lenni. Aranyos a lakótársam is, és a szobám is szép. Jó, a főbérlőink lehetnének velem kedvesebbek. Egyik nap lementem hozzájuk, mert hallottam, hogy az előtérben vannak. (Kleiner Exkurs: a ház régebben egy családi ház volt, amelyben az alattunk lakó hetven körüli pár és a nő négy gyermeke lakott egykor. Ha bemegyünk, rögtön egy utólag odarakott vékony falat meg egy lépcsőt találunk, mely felfelé vezet, gondolom, ez a rész volt régebben a gyerekek lakosztálya. Van egy pince, amelyben ki tudja, mi van, meg egy padlás is van, ott lehet teregetni, bár én szerintem sose fogok, mert elég párásnak tűnt a levegő, és szerintem nem is túl tiszta a tér. Értelemszerűen az idősek laknak alul, mi meg eggyel felettük. A lépcsőháznak elég fura szaga van, de ezt itt bent nálunk már nem érezni. Az én szobámban meg pláne nem, mert folyamatosan mandarin- vagy narancshéjat szárogatok a radiátoron. És igen, Kari, kukának használom a radiátort. :-D Méghozzá azért, mert lusta vagyok a konyháig elmenni, nem tagadom. Most már nem kell. :-P ) Szóval hallottam, hogy a liebes altes Pärchen ott van az előtérben, ők meg hallották, hogy én bejövök. Jó, gondoltam, befűtök, aztán lemegyek hozzájuk, és mondom, hogy én vagyok a házuk új lakója, mire felérek, jó meleg lesz a szobámban. Udvariasan mosolyogva kopogtattam be hozzájuk, tényleg nagyon cuki akartam lenni, de ez nekik valahogy nem jött át. Mondtam nekik, hogy én vagyok az új lakó, és gondoltam, bemutatkozom, mégis ne ismeretlenül éljünk egy fedél alatt. (Nebenbei angemerkt sein sollte: a bemutatkozásra végül sor se került, mert meg se kérdezték, hogy hívnak… igaz, akkor már egy-két napja ott állt a nevem a postaládán, mit kérdezgessék, lehet, csak én vagyok ilyen szentimentális szamár… najó, nem csak én, Kőnig tanár úr is.) Erre ők: „Schön. Noch ein Wunsch?”. Én oly sokkoltan álltam ott, hogy alig tudtam erre normálisan reagálni. Aztán végül kinyögtem, hogy nem, más nincs. Mindez nagyjából másfél perc alatt zajlott le. Wie zu sagen? Ezek a németek tanulhatnának a magyaroktól a vendégszeretetről meg a barátságosságról. Ja, és a szobám ennyi idő alatt természetesen nem melegedett föl. Amúgy a fűtés elég vicces. Késő délután és estefelé a 3-as szinten olyan erősen fűt, mintha 5-ösön volna, de késő este 5-ösön is csak kb. a 2-3 szintet hozza. (Tudom, Anyu, nem kell ilyen sokáig ébren lenni. Nem is azért voltam ébren, mert szeretek bertákolni, hanem mert a fűtést akartam tanulmányozni. XD Ajjaj, a word aláhúzta a bertákolnit. Akkor mondjuk helyette azt, hogy virrasztani. :-) ) Első körben most elég is legyen ennyi. :-)